"Szívesen mozdulnál, de nem bírsz. Szívesen kiáltanál, de felesleges. Senki se hallja. Hová tűnt hirtelen mindenki? Engem itt hagytak? Azért hagytak itt, mert nem vagyok szerethető? Nem vagyok elég jó?

Egy üvegfalon keresztül látom a világot. Akarnék nyúlni, hogy megérintselek, de csak hűvös anyagot tapintok. Elhatároztam, hogy már nem is fogok próbálkozni, soha többé. Akkor sem, amikor már itt leszel, és a karodban tartasz, megérintesz, meghallod a sírásom, és reagálsz rám. Mert ki tudja, mikor veszítelek el megint. Inkább maradok az üvegfalam mögött, ott biztonság van, ott már többé nem bánthatsz meg.”

Több, mint 100 éve az inkubátor rengeteg koraszülött baba életét menti meg, arról azonban kevés szó esik, hogy az inkubátoros babák milyen traumát élnek át, míg az életükért küzdenek, elszakítva a világtól, az anyjuktól, az érintésektől, hangoktól, szavaktól.

Kutatások tömkelege foglalkozik azzal, hogy a születés utáni első benyomások mennyire fontosak a személyiség kialakulásában.

Gondolj bele, hogy normál esetben, miután kis jövevényként megérkezel anyukád biztonságot adó, meleg, tápláló hasából, egy zord, hideg, szükségeket támasztó világban találod magad. Visszavágysz a meleg, biztonságos helyre, és miután anyukád testéhez érhetsz, valamennyire ismét részesülhetsz abban a megnyugtató érzésben, hogy anya ott van.

De mi van akkor, ha ez nem adatik meg? Rendben, hogy az inkubátor a túlélésedet szolgálja, és igen, szükség van rá. A lélek mélyén viszont megtörténik ennek a helyzetnek a megélése, amire az ember tudat alatt egész életében emlékezni fog, és ez az emlék kihathat az ember viselkedésére, érzésvilágára.

A legalapvetőbb mozzanat, ami ilyenkor lejátszódik a lélekben, az az ősbizalom elvesztése. Bizalom másokban, bizalom magamban, bizalom az életben.

Bármilyen, anyától való hosszabb (pár nap vagy több) elszakadás esetén (pl. betegség, kórház), kialakul ez az alapbizalmatlanság, ami a jellemet is úgy formálja, hogy az átélő nem fog tudni egészséges módon kötődni embertársaihoz. Mindenkinél más mértékben károsulhat ez a képesség, többek között az elszakadás hosszától is függően.

Ilyenkor az anyával való kapcsolat is sérülhet. Az elszakított gyerekben maradhat egy „tüske”, az édesanyjával kapcsolatban, ami nehezen megfogalmazható és megfogható, még akkor is, ha a viszonyuk később jó lesz.



Az inkubátoros érzésvilág is megmaradhat, olyan módon, mintha az embert mindig üvegfal venné körül. Nehezen jutnak el az információk, nehéz kapcsolódni másokhoz.

Gyakori, hogy az elszakított gyereknek alacsony lesz az önbizalma, megélheti, hogy ő bizony „nem jó”, nem kell senkinek. A lélek furcsa logikával rendelkezik, az elhagyatást belül mélyen így magyarázza meg magának. Könnyen előfordulhat, hogy felnőttként a személyiség mindig tökéletességre fog törekedni, a személy maximalista lesz, mondván, nehogy még egyszer megismétlődjön, hogy ő „nem elég jó”. Mert akkor az is megtörténhet, hogy magára marad, mint akkor régen.

Ha magadra ismertél, az a jó hírem, hogy megtetted az első lépést: beazonosítottad, tudatosítottad, hogy ez Téged érinthet.

Megteheted, hogy homokba dugod a fejed, és ugyanúgy élsz, mint eddig: megmaradhatnak kapcsolati, párkapcsolati problémáid, ráfoghatod arra, hogy te ilyen vagy, és kész. Vagy dönthetsz úgy is, hogy kezedbe veszed az irányítást, és erőt kovácsolsz a hátrányodból!

Ha úgy érzed, mélyebben is foglalkoznál ezzel a témával, leginkább olyan technikákat javaslok, amelyek vagy érintéssel, vagy módosult tudatállapottal dolgoznak. Mivel a trauma is olyan időszakban történt, amikor még a beszédnek nem volt szerepe, ezek a módszerek tudják leginkább felszínre hozni, és enyhíteni a történet súlyát. Fel lehet dolgozni ezeket az érzéseket szakember segítségével, jobban fogsz tudni kapcsolódni másokhoz, olyan életet élhetsz, mint bármelyik másik ember!

Saját praxisomban azt tapasztaltam, hogy ennek a problémának a feldolgozásához kedvező a fókuszolás, amely módszerről a következő cikkemben lehet olvasni.

Ízelítő:http://www.azembercsaladja.hu/fokuszolas